Bevezetés

Ez a novella nem egy mai darab, még 2004 decemberében készült el az akkor GameDay warhammer rendezvényre meghirdetett novella pályázatra. Ebben az időben a warhammer 40.000 irodalmi ismereteim még Ian Watson novelláira, illetve regényeire terjedtek ki, így hát bizonyos szinten ez a mű már inkább oldhammer kategóriába sorolható és nagyon érződik rajta Watson kicsit túl írott stílusa.
A koncepció egykor egyébként az volt, hogyan írjunk egy Space Hulk novellát, amiben nincsenek génorzók, és ennek felvetésnek ez a novella lett a végeredménye.
A versenyt követően 2005-ben ez a novella ki került egy Dawn of War rajongói oldalra is, majd ezt követően szépen a feledés homálya borult rá egészen eddig.
Az elmúlt időszakban végig néztek a mentéseimet és rá találtam erre a novellára és úgy gondoltam, hogy már egy ideje terveztem a blogra novellákat is kirakni, akkor miért ne kezdhetném egy ilyen régi darabbal. Aztán meglátjuk, hogy hogyan tovább.
De, most elég a sok szóból, kezdődjön hát a történet.

I.

 Sötét volt, és fagyos hideg. A távolban mintha gépek dohogtak volna, ami elvegyült valamilyen szuszogással. A kátrányos homályban csővezetékek tekeregtek, melyekre ősi elfeledett írásokat véstek a már rég elporladt alkotók. Rég? Idő? A hiperűrben semminek sem volt ideje sem kora, itt az örök Káosz uralkodott. Csend. Aztán ismét dohogás, mintha évezredek óta működnének azok géprendszerek, amik kiadhatják eme távoli kísérteties hangokat.
 Mintha a sötétségben fény villant volna egy pillanatra, mintha valami felrezzent volna évezredes álmából, ami a csövek között rejtőzött. Évezredek talán évmilliók, ki tudhatja megmondani, hogy mi is ez a hely és mi is az a valami, ami lassan mocorogni kezdet?
- Hol vagy? Ki vagy? Jöjj! Jöjj! Jöjj! – suttogta egy rekedt hang…

Ahogy felriadt rá kellett ébrednie, hogy csend öleli körbe, és sötétség. Egyetlen gyémánt kapcsoló érintéssel elektro-gyertyák éledtek az éj birodalmában és halovány fénybe öltöztették a lakó cellát.
 A falakat díszes kárpitok borították és inhumán csontvázak díszítették a menyezettet. A cellában egyetlen ágy volt. A selyemtakaró összegyűrve, a fényesre csiszolt fémpadlón hevert.
 Axikhnor Mortis ziháltan ébredt rövid barna haján izzadság cseppek csillantak a halovány fényjátékban. Arcán a rúnák különös játékot játszottak miközben gondterhelten végig simítot betegesen fehér arcbőrén vékony ujjaival, hogy szent-ékköves gyűrűjével kiűzze a Káosz legapróbb ártó csíráját is.
 Smaragdzöld szeme merengve bámult a messzeségbe, de tekintetének sugara nem állapodott meg a díszes plasztacél falaknál hanem annál is tovább tekintett, túl a mélyűr gázóriásain a hiperűr zavaros tengerét leste. Azt a helyet kereste, ahol álmában járt, a sötét csövek útvesztőjének honát, ahonnan az a különös hang szólt hozzá.
– Ó Császárom mutass utat hűséges szolgádnak. – suttogta a falakna, de nem jött válasz.
 Lassan feltápászkodott és az egyik falhoz lépet, ujjai megkeresték a kárpiton a finom vonalakat, majd az egyik finom domborulatot benyomta. A fal halk szisszenéssel csúszott szét, hogy feltárja a mögötte rejlő ruhásszekrényt.
 A rejtett helységben egy díszes zöld színű fogazott keresztes inkvizítori köpeny árválkodott. A férfi kivette a köpenyt, és magára terítette, hogy takarja fehér reverendáját. A köpenyt egy koponya díszes övvel fogta össze, majd egy mutánsbőréből készült bakancsot húzott fel.
 Aztán az ajtóhoz lépett és kilépett a néma folyosóra. Az acél bordás folyosón halotti csend uralkodott csak a távolban duruzsolt a hajó hajtóműjének fúziós szíve.
 Axikhnor-t már régóta nyomasztották ezek a különös álmok. Az első lidércképek akkor lopóztak be elméjének csontcsarnokába amikor megérkezett a Merion naprendszerbe, hogy felügyelje a rendszer új kormányzójának beiktatását. Az előző nagyúrral maga az inkvizíció végzett, miután eretnek szektákat rejtegetett. A véres incidens után az inkvizíció ragaszkodott hozzá, hogy az új kormányzó beiktatásakor jelen legyen az egyik képviselőjük, hogy biztosak legyenek az új klán vezetőjének romlatlanságában. Amikor útra kelt a Császár pörölyén akkor még nem gondolta volna, hogy különös rémálmai lesznek.
 Először a Merion epezöld napjára gyanakodott, hogy talán annak bajos sugárzása hathatott gyenge fizikumára, de miután visszatért saját hajójára, az álmok akkor is tovább kísérteteték, sőt a lázálom szerű víziók mintha még erősebbek lettek volna és az utolsó két hétben már többször is hallotta a hangokat, mintha valaki hívni akarta volna arra a szürreális álombéli helyre.
 Valami sötét entitás rejtőzködött a hiperűr tengerében. És oly erős sugárzásként lövellte ki mentális hívó jelét, mintha csak egy világítótorony lett volna.
 Halk neszként visszhangzott végig a folyóson puha talpú bőrbakancsának minden egyes lépte. A falikarokban elektro gyertyák ragyogtak, és sejtelmes félhomályba borították a fekete plasztacél folyosót.
 Axikhnor végig sietett a rideg csatornán, majd egy tisztító pecsétekkel és oltalmazó rúnákkal díszes kapunál állt meg. A kapu mellet a falba egy kódtábla volt beépítve, alatta pedig egy gyémántberakásos infraérzékelő olvadt bele a falba maratott freskóba. Az inkvizítor beütött egy számsort az ősrégi billentyűzeten, majd a tenyerét az érzékelő elé helyezte és felvillantotta a rajtalévő elektromos tetoválást. A kapu szisszenve csúszott szét és hangtalanul süllyedt a falba.
 Parázsgömbök éledtek zizzenve, és lassan éledező fény tócsáikkal feltárták a kapun túli szobát. A helyiséget fekete bőrkárpittal vonták be. A falakra pszielnyelő rúnákat és démonűző hatszögeket festettek. A szoba közepén egy hímzett selyem szőnyeg volt kiterítve. A szőnyeg közepén egy ősz hajú fehérköpenyes férfi ült meditációs pózban.
 Amikor az inkvizítor belépett a szobába az idős öregember felemelte tekintettét, és a hófehér hajfonatok közt megcsillantak a savófehér szemgolyók.
– Lord Axikhnor, meglep érdeklődő látogatásával! – szólaltak meg a cserepes ajkak.
– Hergrond azonnal továbbítanod kell egy üzenetet a Kaidai-ra, Rüstruffen inkvizítor nagymesternek! Teljes titkosítás!
- Már is Sir! – az öreg szemei megremegtek, és a tejfehér tavakban, mintha valamilyen fény gyulladt volna. Lehetséges, hogy ezeken zselészerű szemeknek nevezett roncsokon keresztül is látott? Ezt teljesen lehetetlen, hisz amikor a mindenható Istencsászárhoz kötötték lelkét akkor majdnem minden érzékét elvesztette. Ifjonti éles látása épp úgy lángra lobbant és elhamvadt, ahogy ízlelőbimbói megfeketedtek és kirohadtak.
– Suttogd hát mondandód inkvizítor, és én tovább dalolom neked a Szirének tengerén!
- Nagy erejű mentális erőt érzékelek Merion körzetben! Eddigi feltételezéseim szerint egy űrhajó roncsból érkezik a sugárzás, ami a hiperűrben sodródik. Engedélyt kérek egy azonnali expedíció indítására!
 A válasz nem késett sokáig, Axikhnor két nap múlva megkapta a választ. Az Inkvizíció jóváhagyta az expedíciót, de egy feltételt még is életbe léptettet. Axikhnor-nak be kellett várnia az Agamenon csatahajót, aminek a fedélzetén két szakasz űrgárdista is utazott, akiket a Kaidai-i fontról vezényeltek át. Az expedíciót az Agamenon-nal közreműködve kellett végrehajtani.

II.

 Véres agyarú Khal’zarkh lázálomszerű misztikus látomásból riadt fel. Vad tekintetével a mocskos szoba félhomályába bámult. Talán maga Gork vagy Mork bocsátotta rá eme érdekes álmot. Bár nagyon meglepődött, eddig csak a nagyon megafőnököknek voltak isteni szikráik vagy a pszizos haveroknak.
 A pszizosok mindig feszt pofáztak valami nagy győzelemről. Bár maga is főnök volt, de ő annyira nem agyaskodott, mint a nagyon megák, inkább művészkedett körülbelül úgy ahogy a humik, bár a humik csak unalmas cuccokat művészkedtek.
 Khal lekászolódott a szakadt priccséről, a roncságy rúgói megkönnyebbülten nyögtek fel amikor megszabadultak a felesleges súlytól. A hatalmas ork körbe nézett a szobájában amit térdig borított a szemét, majd hirtelen lecsapott az egyik asztalra és elkapta az éppen eliszkolni igyekvő squiget, majd a kopasz feje búbjára nyomta az élősködött. Khal mindig is büszke volt frizurájára. Egy igazi művészkedő mindig is meglepő frizut hord vagy is egy humi művészfogoly ezt mondta neki, mielőtt megalkotta volna első szimfontikus művét ami nem állt másból, mint tőből kitépte a szerencsétlen rab karjait és végig hallgatta annak gurgulázó halálsikolyát. Bár elégé kezdeti volt és rövid, de legalább művészi nem?
 Sok ork azt hitte, hogy a főnök nem agyal, de ők tévedtek, Khal mindig is agyalt, de legzseniálisabb terveit mindig valami plusszal akarta megtoldani, ami a többiek számára furcsa volt. Szóval Khal agyalás helyett inkább művészkedő volt, az pedig nem annyira frankó. Némi keresgélés után felvette enyhén szakadt szögecselt bőrmellényét, aminek egyes zsebeit emberi csontok díszítettek.
 Khal ahogy a szobájából kifelé indult megpillantotta a szeméthalom közepén álló összehegesztett rozsdás csöveket, aminek a tetejére egy fogazott bárdot és egy koponyát rakott. Khal első szobra volt olyan fasza művészkedős. De az igazi művészkedés akkor is az, amikor a csatatéren halálra gázolsz egy ohamoszit, egy megajárgánnyal, mert minden művészkedés is egy dologról szól igazán a Waaagh-ról. Mert az egész világon a legjobb és legfrankóbb dolog a Waaagh, mert a Waaagh király, mert akkor a haverokkal jót lehet bulizni és Gork és Mork is őrülnek neki. Mert Waaagh hatalmas, a Waaagh még nagyobb a humik Pléhpofájánál.
 Pléhpofa olyan a humiknak, mint neki Gork és Mork, de szobrai nagyon művésziek, mert olyan klassz rudak állnak ki a köves másai fejéből. Pont majdnem olyan rudak, mint amiről álmodott.
 Igazából nem csak csövekről álmodott, de ahol a látomásban járt voltak csövek és olyan csúcs zümmögő és csörgő cuccok, meg gépek amikkel tele van pakolva Lazacsavar műhelye is. Tényleg ez a hely olyan helyen van, ahova csak humik tudnak sokáig repkedni, de lehet, hogy Lazacsavarnak van valami klassz ketyeréje.
 Khal egy erőteljes rúgással kivágta roskadozó rozsdás vasajtót, és kidübörgőt egy ürüléktől és szemétől mocskos árkádra. Jó pár helyen lyukas volt a fém és palalemezfal és egy haldokló vörös óriás fénye szökött be a félhomályba.
– Lazacsavar! – üvöltötte el magát Khal, de nem jött rá válasz, az ork vezér várt még egy percet majd aztán elindult egy rozoga csigalépcsőhöz, ami levezette egy lemezekből összebarkácsolt csarnokba.
 A csarnok tetején rengeteg cső meredezett és mindegyik más dolgot vezetett el, volt ami fekete kormos füstöt és volt olyan is ami kátrányos olajat fecskendezett, és megint voltak vezetékek amiknek rendeltetése még az ork hadúrnak is teljesen meghaladta a felfogó képességét.
 Ez csarnok volt Lazacsavar szentélye és a gretchinek legelkerültebb helyisége. Lazacsavar nagyon agyas ork volt, oly annyira hogy már sok ork és gretchine is teljesen örültnek tartotta, bár ezen személyek akik ezt hangoztaták legtöbbször szenvedő alanyai voltak Lazacsavar újabb és újabb kísérleteinek amit Lazacsavar csak úgy nevezet a TESZT!
 Ha ez a szó elhangzott akkor a legtöbb gretchinek azonnal futni támadt kedve, aminek a célja az volt, hogy minél távolabb legyenek a műhelytől. Azonban voltak olyan szerencsétlenek, akik nem ismerték Lazacsavar eszméi műveit vagy éppen túl lassú futók voltak.
 Lazacsavar kedvencei a gretchinek voltak, szerinte ezek a kis növésű haverok mindent kibírnak és nagyon fogékonyak minden újításra. Ennek ellenkezőjéről már megpróbálták meggyőzni Lazacsavart többször is, de hiába. Aki agyaskodott azt a mérnök leagyalta és gondoskodott arról, hogy az áldozat biztos egy új és jövedelmező projekt lelkes részvevője legyen.
 Lazacsavar eddigi művei sajnos nem mindig hozták meg a mester állttal elvárt sikert. Az egyik ilyen mű egy gretchin háti rakéta volt. A cél az lett volna, hogy az ellenség feje fölött lebegve lehessen lövöldözni és így az ellenség azt hihetné, hogy maga a halál angyala osztja a pusztítást. De az első bevetésen a szerencsétlen áldozat sikoltva csapódott be az ellenség seregébe és mérhetetlen pusztítást vitt végbe. Khal-nak tetszet a modell, így azonnal gyártatott egy teljes szakaszra valót.
 A hadúr hatalmas mancsával bezörgetett a vasajtón. Bentről fúrók és más ismeretlen gépek hangjának monoton muzsikája szűrődött ki, ami a zörgetésre azonnal elhalt.
 Az ajtó feltárult és egy Khal-al egy magas hatalmas zöld bőrű ork lépet ki rajta. Lazacsavar nem hordott hajat, helyette az egész fejét beszőtték a drótkábelek, az egyik szeme helyén egy nagyító implant volt aminek durva fém szélei kitüremkedtek az ork arcából. A mérnork egy vastag mocskos védőköpenyt viselt, mögötte pedig be lehetett látni a műhelybe, ahol egy asztalon éppen egy leütött ork hevert, akinek a karja helyére egy kezdetleges lángszórót akart beszerelni.
– Rendelkezz velem Khal’zarkh! –hördült fel Lazacsavar.
– Gork és Mork üzent nekem és ezért kellene egy ketyere ami sokáig a humik által járható másik űrben tartana!
- Szerencséd van Khal nagyfőnök, mert éppen ma fejeztem be egy ilyen jumpo hajtóművet, és hát akkor itt az ideje a TESZTNEK! – Lazacsavar szemei eszelősen felcsillantak és Khal lelkében már elátkozta azt a pillanatot, amikor úgy döntött, hogy az elmebeteg mérnorkhoz fordul segítségért.

III.

 A tanácstermet a holo vetítő semleges fehér fénye világította meg. A helységet illatosított levegő lengte be, amit a démonpofás vízköpők okádtak magukból. Halovány fény csillant meg az egybegyűlteken. A terem közepén egy hatalmas űrhajó képe lebegett, amit a mennyezetbe épített vetítőgép lövellt ki magából, amit a hajó külső szenzoriról olvasott be.
 A hajót három férfi állta körbe. Az egyikük Franz Zenigs űrgárdista kapitány volt, az Ultragárdisták átvezényelt két szakaszának főparancsnoka. Már majdnem fehér szőke haját rövidre nyíratta, homlokában négy fémrúdon csillant a vetítő sugárszemcséje. Franz gondterhelten nézte a hajó gigász képét, miközben néha haragvó pillantásokat vetett Axikhnor Mortis Birodalmi Inkvizítor felé. A Kaidai-ron szeretett volna lenni, hogy részt vegyen a szentségtelen eretnek lázadás leverésében, nem pedig itt a hiperűr egy eldugott zugában, hogy istápoljon egy inkvizítort, akinek az a megszállott rögeszméje, hogy ez a hajóroncs értékes lehet a Birodalom számára, mégis csak Császár Lovagjai.
 Az inkvizítor mellett az Adeptus Mechanicus egyik megbízott techpapja állt. A férfi a fejét tara borotválta vagy az is lehetséges, hogy mindig is kopasz volt. Fejbőrére ájtatos rúnákat tetováltak. Tarkójából kábelköteg eredtek, ami végig kígyózott a hátán és végül két fekete fémdobozba csatlakozott, a dobozok előtt segédpapok térdeltek és tömjénezett füstölőket égetek miközben az adattárolók tökéletes működésért imádkoztak.
 A pap a mechanicum vörös ruhájátt viselt, amit egy ősi szövegekkel teleírt övvel fogott össze. Balszemébe egy teleszkópikus lencsét ültettek, ami érdeklődve csusszant előre, majd húzódót vissza a szemüregbe. Axikhnor szürkészöld erőpáncélt viselt melynek vállapjaira fogazott kereszteket festettek.
– Ősi, nagyon ősi. –szólalt meg modulált hangján a techpap.
– Milyen régi? - szisszent fel egyszerre az űrgárdista és az inkvizítor is.
– Az eddig befutott adatok alapján arra következtetést kell levonom, hogy ez a gigahajó a Sötét Technika Korában akadhatott zátonyra, de biztosat csak akkor tudok, mondani, ha behatoltunk a hajóba. – a szemlencse lassan előrecsusszant olajozott szelvényein. A hajó tényleg gigászi volt, hatalmas hengerteste több mérföldre nyúlt el, oldalából dokkoló gondolák és segéd platformok nyújtózkodtak a hiperűr néma tengerébe. A központi parancsnoki torony az évezredek során leszakadhatott, a hajtómű fúvókák feketén ásítoztak, és mintha valamilyen hipnotikus erővel próbálta volna magához csalogatni az óvatlan vándort.
– Az ott micsoda? – mutatott Axikhnor páncélkesztyűs kezével az egyik dokkoló gondolára, ahol egy roncshalmazszerű hajó kapcsolódott az ősrégi hajóhoz.
– Űr szemét! – válaszolta techpap.
– Nekem úgy tűnik, mintha egy ork hajó lenne.
- Az teljesen kizárt inkvizítor uram. Az orkoknak nincs olyan technikájuk, amivel hosszabb ideig a hiperűrben tudnának tartózkodni.
- Akkor szerintem uraim itt az ideje, hogy átnézünk és kiderítsük, megérte-e ez a hossz út vagy sem! – szólalt fel Franz és már indult is ki, miközben nagyon reménykedett, hogy az inkvizítornak igaza legyen.

 Az Agamenon hatalmas bástya tornyai és lövegei mellett is eltörpült a hiprerűrben sodródó roncs. A csapatszállító, ami elhagyta az Agamenon-t pedig csak parányi atkának tűnt, aki megpróbálja megfertőzni egy óriás mamut testét. A csapatszállító lassan bearaszolt az egyik gondolához és rákapcsolódott. A komp belsejében barokkosan díszített falikarokba kapaszkodva várták a tengerészkék csatapáncélos űrgárdisták, hogy zsilipkapu feltáruljon. Sisakok szemlencséin parázsgömbök vörhenyes fénye csillant.
- A kint a légnyomás és az oxigén mennyisége megfelelő. Mérgező gázok vagy más biológia veszély nem mutatható ki. A hajó elméletileg teljesen steril. Nyitom a zsilipet!- recsegte egy koponyába helyezet hangszóró.
 A csapatszállító kapuja sziszegve kitárult. Kint félhomály uralkodott. A hajó egyes pontjain még mindig működtek az ősi világító testek. Az űrgárdisták ötös csoportokban kimasíroztak, miközben fedezték a mögöttük haladó inkvizítort. Franz Axikhnor felé tekintett.
– Merre uram? – az inkvizítor lehunyta a szemét és lassan mentális csápokat eresztett, hogy megtalálja azt az entitást, aki idecsalta őket. A távolból lassanként eljutott hozzá a hang. Gyere! Köves! Mutatom az utat! Axikhnor páncél kesztyűs kezével az egyik sötét folyosó felé mutatott – Arra kell menünk kapitány!

 Khal’zarkh hálát adott Gork-nak és Mork-nak, hogy megkegyelmezett nekik. Nem mert volna esküdt tenni rá, hogy túlélik Lazacsavar újítását, de az, hogy itt voltak a skacokkal, azt jelentette, hogy a két istennek az volt a célja, hogy eljussanak erre a valamikori humi hajóra, vagy is elméletileg humi hajóra, bár a totál poros humi csontik arról tanúskodtak, hogy valamikor humik alkották ezt a teknőt.
 Lazacsavar szerint akár még működhet is a hipi hajtómű és ha tényleg működik az nagyon franko lesz. Khal elámult eme hajó gigászon, de aztán már csak az érdekelte, hogy mire tudja, használni majd.
 Ha nagyon szerencsés, akkor még megafőnök is lehet, sőt egy ilyen hajóval akár bárhova elmehet is minden világot szétgyakhat! O Waaagh! Fenséges Waaagh! Bárhol rajtaüthet a humikon, bárhol. Khal’zarkh a megafönök! Ez nagyon tetszett neki, majdnem el is sírta magát örömében.
 Még magát Pléhpofát is szégyakhatja! Hol is van Pléhpofa valami Pöldön, vagyis valami ilyesmit nyögtek a humik többsége mikor jó megagyalátk őket.
 Khal-nak olyan érzése támadt, mintha ő lenne az istenek prófétája, mert igazából nem tudta merre megy, mégis mintha valaki megsúgta volna neki, hogy merre menjen. Közben sorban gyulladtak ki a fényes lámpák. Khal elégedett volt magával. Aztán mielőtt elérhették volna az igazi céljukat hirtelen felfigyelt valamire.
– Humik jönnek skacok, már rég ideje volt egy kis Waaagh-nak!

Franz egyre jobban kényelmetlenebbül érezte magát. Valami nem volt rendjén. Az inkvizítor úgy haladt ebben az acél útvesztőben, mintha egész életében itt járt volna, és amerre elhaladtak sorban lobbantak lángra az ősrégi fénytestek. Elhagyott cellák mellett haladtak el, évezredek óta málló acél hidakon kellett átkelniük miközben az aknák mélyén megszámlálhatatlan hófehér emberi csonton szikrázott a fény. Régen használt szerviz lépcsőket másztak meg és még mindig folytatták az előrenyomulást.
 A kapitány eljátszadozott azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha hátba lőné az inkvizítort, de belátta, hogy már maga a gondolatnak a csírája is istenkáromlás lenne. Ki emelne kezet a Császár jobb kezére. Bár a nyelvét különös bizsergés járta át, hogy ellentmondjon az inkvizítornak, még is megacélozta magát, és tisztító fohászokért rebegett némán, a mindenható Istencsászárhoz, hogy szabadítsa meg a lelkét maró kételyektől.
 Aztán átértek egy újabb csarnokba, ahol már világítottak a lámpák. A hatalmas csarnok menyezettét titáni boltívek támasztották meg. A boltívek között közlekedő sínek íveltek át, valamilyen segédgép haladását biztosíthatták, talán valamikor a hajó raktere lehetett ez a terület.
 Franz-nak valami hirtelen feltűnt, Lyman fülének köszönhetően meghallotta azt a neszt amit az inkvizítor nem is érzékelhetett.
– Guillimen fiai fegyverbe! Csapdába csaltak! - és az oszlopok mögül, az árnyékok sötét homályából, velőtrázó csatakiáltással törtek elő az orkok, amire az űrgárdisták sorozat lövői válaszoltak. Zöldes vérfelhőben hullottak el az orkok első sorai, de az elesetteket, már át is ugrották az újabb zöldbőrű harcosok, és egy lélegzettel később, már össze is csaptak a Császár Angyalainak első soraival.
 Lánckardok csaptak össze fogazott bárdokkal, és más vágóeszközökkel, pár helyen bolt pisztolyok ugattak fel. Az Ultragárdisták sorfala előtt már halmokban hevertek a zöld tetemek, de az áradat csak nem akart abba maradni.
 Axikhnor teljesen meg zavarodott a hirtelen kitört káosz miatt. Tengerészkék színű páncélos űrgárdisták harcoltak szürke és narancssárga páncélos vagy félmeztelen orkokkal.
 Orkok? De hát az Orkok nem tudnak a hiperűrben utazni, egyáltalán mit keresnek itt? Az inkvizítor páncélkesztyűs kezével lecsukta sisakját így egy démonpofás csatamaszk nézett szembe a zöld áradattal, aminek fémjébe purgáló rúnákat marattak.
 Axikhnor kitárta elméjét és csápokat eresztett a hiperűr imatériumába és bizonyos energia mennyiséget szívott magába, hogy aztán levezesse magán.
 Három ork felé emelte energiakardját, akik éppen őt szemelték ki maguknak, mint könnyű célpontot. A férfi elméjében tekergő energiának szabad utat nyitott, és ahogy zabolátlan energia folyam végig hömpölygött a testén, közben úgy adott formát neki. Páncélkesztyűjén elektromos kígyók tekergőztek, majd tovább siklottak végig az energiakard izzó penge auráján megnövelve a kinetikus kisüléseket, majd a kard hegyéről rugószerűen szabadult el a pusztító folyam, ami pár pillanat múlva elhamvasztotta a három orkot.
 A hajó gigász teste hirtelen megremegett, rozsdaeső szitált, régen elöregedett tartóelemek szakadtak le és temettek maguk alá ellenséget és barátot egyaránt. Axikhnor felszisszent, ahogy megmozdult a talpa alatt a talaj. A felkorbácsolt lelkek tengerét, ha így folytatja az energia csapolást könnyedén felébresztheti a szunnyadó démonokat kik megérezvén az emberi és nem emberi lélek zamatos szagát azonnal elárasztanák a hajóroncsot.
 Mostantól nagyon oda kell figyelnie, hogy mit tesz. Gyere! Siess! Köves! Kevés az idő! Axikhnor a hang felé vette az irányt, mit sem törődve az orkokkal viaskodó űrgárdistákkal.
 Amikor Franz Zenigs észrevette, hogy az inkvizítor ott hagyja őket, átkot szórt Axikhnor fejére és démonűző hatszöget vetett szabad kezével magára, majd energia kardjával kettészelte az egyik orkot aki éppen rátámadt.

 Khal’zarkh észrevette, hogy a démonpofás humi aki villámokat szórogat a gigakesztyűjéből elhúz valahova. Talán a humi egy olyan helyre megy, ami eredetileg Gork és Mork-é.
 Zarkh rejtett érzékei is azt súgták, hogy a humi nagyon fontos helyre megy oly annyira, hogy az már nagyon franko hely lehet. A humi nem fogja elcsoreszolni Gork és Mork cumoját! – gondolta magában az orkvezér és véres bárdját meglengetve utat tört magának, és Axikhnor Mortis nyomába eredt.

IV.

 Axikhnor Mortis egyre csak haladt tovább a kihalt folyósokon. A falakon egyre több cső kezdet kígyózni a távoli homályba, és mintha a padló is leejtett volna.
 Az eddigi csendet lassan kezdte felváltani egy monoton gépi zörej hang. A folyosó lassan kiszélesedett és egy újabb csarnokba vezetett. Ez terem hatalmasabb volt az előzőnél, és talán hatalmasabb mindegyiknél, ahol eddig jártak hajóban.
 A gigászi titánium pillérek, a plasztacél pilonok és tartógerendák végtelen erdeje bordáként feszült a sötét homályban rejtőző mennyezetnek. Mintha a hajóroncs egy élő szervezet lenne, aminek belsejében haladna egyre mélyebbre és mélyebbre az ember. Ha a fémtartók és boltívek acélbordák, akkor a falakat és az acél elemeket behálózó csövek végtelen dzsungele, melyekre vénebb rúnákat véstek, mint maga az Adpeptus Mechanica kultusza, nem más, mint vénák erdeje. Vénáké melynek ércsatornájában féktelen energia áramolhat, vagy tényleg plazma csordogál, de olyan, amilyen porrá és hamuvá változtatja az óvatlan kezű medikust, hanem vigyáz.
 A csővek százai tekergőztek a csarnok közepe felé, ahol egy épületszerű létesítmény állt. A létesítmény gránit fekete volt, mint egy rothadásnak indult szív.
 Egy szív, a hajó szíve! De miként is lehetne másként leírni egy olyan létesítményt melynek nincsenek mértani sarkai, minden olyan rész, ahol él keletkezhetett volna le lett kerekítve. Csövek csatlakoztak bele, és vékony kábelrétegek hálózták be, és mindent áthatott egy különös gépi hang valami ritmusos dohogás. Mintha csak hatalmasakat verne ez az acélszív. Talán az egykori alkotók, akiknek csontjait elsöpörte történelem évezredeinek véres hullámai, tudat alatt törekedtek arra, hogy szív kinézete legyen.
 A létesítmény oldalába egy kaput építettek, biztosan az egykori technikusoknak készült, hogyha ez a titáni gépezet valamilyen kórság miatt leállna, akkor újra lehessen indítani.
 Axikhnor Mortis-nak a látványtól földbe gyökerezet a lába. A lába alatt a padlózat remegett. Talán a hajó fúziós reaktorai? De hisz ez lehetetlen!
-  Minden lehetséges! – szólalt meg a hang az inkvizítor fejében Gyere! Nyisd ki az ajtót, nyisd ki a kaput!
– Távozz tőlem démoni árny! – sziszegte az inkvizítor, miközben megpróbált egy erősebb mentális pajzsot létrehozni. Ne próbálkozz! Inkább gyere és tárd fel a kaput! A kaput! Axikhnor lassan elindult a kapu felé. Ahogy egyre jobban közeledett a létesítmény felé, már felderengett a kapu mérete, egy jól megtermett férfi könnyedén átférhetett volna alatta.
– Meg állj humi! – az inkvizítor a hang felé perdült, és szembe találta magát egy orkkal. Ez az ork sokkal nagyobb volt, mint a többi támadó, hatalmas genny sárga páncéljában, melynek váll-lapjaira grimaszoló torz holdakat és vihogó eszelős isteneket festettek, szinte emberfeletti óriásnak tűnt. Vöröses haját tarajosra nyírta és a szálak végére csont ujjperceket fűzőt. Ami azonban még félelmetesebbé tette az orkot azok nem a vasalt végű sárgás agyarak voltak, hanem a zöld gödrökben parázsló tűzpiros szemekben ragyogó kegyetlen és állatias intelligencia.
– Ez a cumó Gork-é és Mork-é! Azért adták az orkpofáknak, hogy szétgyakhassanak mindenkit és, hogy a Waaagh uralja az univerzumot! – hördült el Khal’zarkh.
- Miféle istenkáromló antiisteneket imádsz te nyomorult xeno! Csak a Mindenható Istencsászárt illetheti meg, ez hajó – üvöltötte el magát Axikhnor és energiakardjával neki rontott az orknak. Khal’zarkh kitért az inkvizítor elől és csatabárdjának válaszcsapásával letépte ellenfele páncéljának démonpofás sisakmaszkját, majd megpördült, hogy szemtől szemben várhassa a támadást. Az inkvizítor újra magasba emelte energiakardját és lesújtott. Fém és energia mezők csaptak össze és a két penge összeakadt. Khal teljes erejével lefelé nyomta bárdját, míg Axiknor ellentartott. Egy pillanatra két ellenfél arca majdnem egybe ért, mind a ketten látták a másik eltökélt és haragba torzult arcát.
– Véged humi! – hörögte az ork- Ahogy elnézem a szutykos írásokat a pofázmányodon akkor te valamilyen imádságosa vagy Pléhpofának. Nyess valami utolsót, mielőtt meglátogatod egy bulira Pléhpofát!
- Az Ő szent nevét soha neved a mocskos degenerált elfajzott ajkadra! – üvöltötte eszelősen Axiknor és ezt a pillantott választotta ahhoz, hogy egy kis energiát szívjon a hiperűr miazmájából és megnövelje erejét. Hatalmasat lökött az energiakarddal és az ork hátra tántorodott, de Khal vagy számított efféle kitörésre vagy már elégé tapasztalt volt váratlan egyensúlyvesztésben, mert ahogy hátra tántorodott nem esett el, sőt a lendületet kihasználva csatabárdjával az inkvizítor karjára csapott. Fém csattant fémen, majd az orkbárd átszakította páncélt, átszelte húst és pozdorjává zúzta csontokat, majd egy finom erős rántással teljesen leszakította csuklóbból a kézfejet. A kardot markoló kéz lehullott és fémes csattanással ért földet az acélpadlón. A csontszilánkos kézcsonkból rubinvörös vér lövellt ki, ami lassan elkezdet megalvadni. Axiknor majdnem eszét vesztette a fájdalomtól, szeme előtt fekete pöttyök táncoltak, kénytelen volt fél-térdre görnyedni. A páncélja azonnal véralvadás nővelő és fájdalomcsillapító szereket fecskendezett be neki. Így a pokoli kín lassacskán tompa zsibbadássá vált, és mintha szellemujjak születtek volna csonkon, amik azonnal összerándultak volna, ha rájuk gondol. Ép kezével az oldalára csatolt sorozatlövőhöz nyúlt. Khal magasba emelte a bárdját és…

- Lex Imperator! – üvöltötte az inkvizítor ahogy előrántotta bolt pisztolyát, és tűzet nyitott. A pisztoly hatalmasat dörrent és Véresagyarú Khal’zarkh fél arca zöld párafelhőben eltűnt.

 Gork és Mork prófétája és az egykor művészkedő ork összecsuklott és padlózatra zuhant. Pár percre csend telepedett a csarnokra.
 Axiknor lassan feltápászkodott és elaraszolt a különös létesítmény kapujáig. A vénséges vén acél lapokon ismeretlen rúnák ragyogtak. Ahogy a kapu elé lépett, a fém lapok dobhártyaszakító visítással csúsztak szét, mintha csak egy anya sikoltott volna fel, aki mutáns magzatának add éppen életet.
 A létesítmény belsejében lassan életre keltek a lámpák és beteges skarlát fénybe borították helyiséget. A helyiség egy hatalmas kamra volt, melyben csövek és vaskos kábelek tekeregtek, a kamra közepén pedig egy tartály foglalt helyet, amelybe a kábelek és a csövek kapcsolódtak. A tartály átlátszó üvegből készült és így belátást engedett a kíváncsi kutakodó tekintetteknek.
 A tartályban életfenntartó folyadékban egy emberi magzat lebegett. A gyermek puha tarkoponyájából és szemgödreiből vezetékek eredtek, ami a tartályhoz rögzített kábelekhez és csövekhez kapcsolódottak.
- Hát eljöttél! Több ezer évvel ezelőtt én voltam a navigátor elme, én láttam és vittem át mindig a gigahajót a hangoktól és ígéretektől hemzsegő hipertengeren. Aztán egyszer a hajó elakadt, nem az én hibámból és azóta is itt heverek, és hallgatom a karmok csikorgását az örök sötétségben. Vártam volna tovább is. – suttogta a hang, miközben kábelek váltak le a falról és kígyómódjára tekerték körbe a megszeppent inkvizítort. Pár másik kábelből fúrók csúsztak elő és lassan elindultak Axiknor arca felé, miközben berregve beindultak a kis fémfúrók.
– Vártam volna még, de a tartályom megsérült és szükségem volt egy új testre, hogy életben maradhassak. – közölte teljesen nyugodtan a tartály mélyén szúnyado fogoly Axiknor elméjében, miközben az inkvizítor felsikoltott, amikor az arcába vájtak a fúrok.

 Franz Zenigs kimerülten nézet körbe. A csarnokot ork hullák és ragacsos zöld vér borította. Legalább öt csatatestvér odaveszett. Franz szitkokat mormolt az orra alatt és átkozta az inkvizítort, aki cserbenhagyta őket. Aztán valamilyen szeszélyből az egyik halovány folyosó beugrójának nyílása felé tekintett.
 A járatból Axiknor Mortis lépett elő, vagyis csak az, ami megmaradt belőle. Az inkvizítor jobb karjának csonkjából egy ismeretlen rendeltetésű eszköz eredt. Arcából és bal szeméből kábelkötegek eredtek, amiknek a végei a férfi csatapáncéljában tűntek el. Az eltorzult arcot különös skarlát fény világította meg, ami a páncélnyakának belsejébe épített mini reflektorokból eredt.
 Franz ajkán volt a szó, hogy embereit arra utasítsa, hogy lőjék le az inkvizítort, de soha sem tudta már kimondani. A groteszk Axiknor gúnyosan elmosolyodott. A falakból csillék gördültek elő, amik több ezer éve használatlan rozsdásodó síneken siklottak. Mindegyikre fegyvereket szereltek a már rég elhunyt alkotók. Pár csille a saját súlyától leszakadt a rozsdás sínekkel együtt, pár felrobbant a hibás alkatrészek és a bizonytalan lőszer miatt. De sok csille így is épp maradt. A fegyver csövek a gárdistákra irányultak és bömbölve ugattak fel…

 Vége